Kavalkád

A kis Kinga ráncigálta az ingem alját. Már tudtam , mi következik:
- Apa, ma mit álmodtál?
- Most egy kicsit ijesztő is volt amit álmodtam, inkább nem mesélem el.
- Apa, légyszi, mesélj, én nem félek ám semmitől!
- Tudom én, hogy bátor kislány vagy, de előfordulhat, hogy nem fogsz tudni aludni, ha elmesélem.
- De igen, de igen!
Hát rendben, de most el fogom „felejteni” a csúnyább részeket- mondtam hamiskásan az alig hat éves csöppségnek.
Hát az úgy volt, hogy amint elaludtam, ismét egy űrhajón találtam magam, szokás szerint a navigátori poszt volt az enyém. Ez egy egyszerű, de roppant felelőség teljes munka, én mondom meg az űrhajó vezérlőjének, hogy hová menjünk. Beállítottam a koordinátákat, a kapitány most egy közeli hatalmas bolygót jelölt meg uticélnak. Akkora volt, hogy a mi Földünk háromszor is belefért volna. Ahogy közeledtünk hozzá, éreztük, hogy nő a gravitáció, hajtóművünk csak 70 százalékos teljesítményen tudta kiegyenlíteni a vonzást. Ahogy ereszkedtünk le, a légkör szokatlanul nyugodt volt, gond nélkül landoltunk egy lapos fennsíkon. Hárman indultunk felderítésre, a legénység többi tagja (mind a négy fő) a hajóban maradt, minden eshetőségre. Bíborszín fűre ugrottunk, kékes sárga nap világított magasan felettünk. Elindultunk a közeli erdősáv felé, izgalmas felfedezések reményében. A színes fák közé értünk, begyűjtöttünk néhány gyümölcsöt, aztán mentünk egyre beljebb az erdőbe. Egy sziklákkal körülvett tisztásig jutottunk, mikor egy árny suhant el mellettünk. Olyan gyors volt, hogy szinte alig észleltük, csak annyi derült ki, hogy rövidlábú hengeres macskaszerű lény volt. Nem tűnt ám el végleg, körülöttünk cikázott. Hirtelen ötlettől vezérelve  elővettem az egyik körte szerű gyümölcsöt, és felé dobtam. Bejött, a lény lassított, szimatolt a gyümölcs felé, kis idő múlva oda merészkedett és elkezdte rágcsálni. Abban a pillanatban erős fájdalom hatolt a fejünkbe, különféle zavaros segélykérő képek tolultak elő, úgy éreztük belénk mar valami. A tömzsi lény is hátrahőkölt, látszott rajta, hogy megdöbben, majd megfordult és hihetetlen iramban elszáguldozott. Sem elkapni, sem üldözni nem lehetett, egyrészt a ránk nehezedő súly miatt (én voltam vagy kétszáz kiló) másrészt a riasztó képek miatt a fejünkben. Az ugyanis nem szűnt meg, úgy éreztük, mintha megsebesültünk volna. Az elrohanó kis lény zömök hengeres teste alatt hat láb volt, mindegyik vaskos, erős, ezért tudott veszedelmes gyorsasággal eltűnni. Próbáltuk megérteni mi történhetett, de nem jöttünk rá, így tovább sétáltunk az erdőben. Ahogy távolodtunk a tisztástól, egyre inkább kitisztult a fejünk is, egy kilométerre már nyoma sem volt a zavaró emlékképeknek. Hamar túljutottunk az erdőn, kövekkel kirakott szakadék tűnt fel előttünk, alján kisebb folyam hömpölygött. Lemásztunk a partra, mintát vettünk a vízből is, kézi radarunkkal láttuk, hogy jó sok hal ficánkol a mederben. Néhányat szemügyre vehettünk a partról is, mert a víz kristálytiszta volt. Apró zömök, csupa izom halak voltak, alig különböztek a földiektől. Ahogy a víz fölé hajoltam, az egyik kivált a rajból, és felugrott, egyenesen az orromat célozva. Szerencse, hogy a sisak rajtam volt, a tátott szájból hegyes kis fogak meredeztek felém, és koppantak a védőanyagon. Ezek bizony ragadozó halak voltak a veszedelmesebb fajtából. Mindent megörökítettünk, aztán visszaindultunk a hajó felé, menni kellett mert a nehézkedés miatt lassan haladtunk. Átvágtunk az erdőn, a tisztás mellett kiújult a képzavarunk, fejünkben kusza gondolatok fészkelték be magukat. Az én okos kis fejemben egy másik gondolat is motoszkált, tettem egy kis kitérőt és felszedtem a megrágott gyümölcsöt. Ettől kezdve már csak én éreztem fura gondolatokat, társaim „meggyógyultak”. Már esteledett, mire visszaértünk, a nap egyre kékesebb árnyalatú lett, a táj is kísértetiessé vált. Örültünk, hogy végre otthon voltunk, elvégre az űrhajó volt most az otthonunk. Kiraktuk a begyűjtött kincseket, én a megrágott „körtét” vettem leginkább szemügyre. Hát lássatok csodát, a harapás nyomát már vékony héj takarta, a fejemben is csillapodott a fájdalomérzet. Ennek kapcsán köszönömfélét morogtam az orrom alatt, inkább csak belül a fejemben formálódott ki a hála a csillapodó fájdalomért. Hát lássatok csodát, amint „kigondoltam” a köszönetet, a fájdalom még jobban elhomályosult, összezsugorodott, köddé vált. Helyette másik gondolat férkőzött a fejembe:
_ Miért szedtél le a fáról?
Körülnéztem, nem a kollégáim szórakoztak velem, különben sem hallottam, inkább beéreztem a gondolatot. Csak nem a gyümölcs von kérdőre?! Az analizátorba raktam, pont olyan jeleket rajzolt a monitorra, mint amikor saját agyamat vizsgáltam egyszer unalmamban. Szóval mégis! Koncentráltam, és a következő gondolatot vetítettem feléje.
-    Előbb kellett volna jelezned, hogy te egy észlény vagy.
-    Meg is tettem volna, ha előbb rátalálok az átviteli sávra.
-    Mit tettem, mesélj.
-    Mi vagyunk a szkonitok, a bolygó egyetlen értelmes lényei. A sárga levelű fákon termünk és élünk a ti időtök szerint mintegy öt évig. Egyetlen agyból állunk, nincs se kezünk, se lábunk, se egyebünk, de jól elvagyunk a tápkocsonyában, amit héj véd a külvilág zord behatásaitól. Öt-hat év alatt okosodunk, társalgunk, még játszunk is egymással különféle elmés játékokat. Ha kiöregedünk, a fa és a tápkocsonya közti szalag elfásul, nem jut át rajta több tápoldat, lassan meghalunk. A következő vihar lesodor a fáról és a hatlábú csakanok temetnek bennünket, egyszerűbben szólva felfalnak. Az a csakan, akinek odadobtál, azt hitte halott vagyok, azért mart belém. Elriasztottam egy gondolatsugárral, és kezdtem magam gyógyítgatni. Én most négy éves vagyok, de öt már valószínű, hogy nem leszek, megszakadt a tápcsatornám. Kezdem érteni, te valami növénynek néztél.
-    Hohó, te turkálsz a fejemben! Nálunk ez tilos.
-    Nyitva vagy, azaz kommunikálsz velem, ilyenkor nálunk szabad az eszmecsere.
-    Ide figyelj : kielemezzük a tápoldatodat, tőlünk folyamatosan megkapod, te meg mesélsz nekünk a világodról, míg hazaérünk. Eljössz velünk?
-    Vagy meghalok, vagy mesélek… Na jól van társadul szegődöm.
A kapitány és a legénység többi tagja alig akarta elhinni felfedezésemet, beletelt egy óra, mire elhitték, hogy a „körte „ gondolatokat sugároz. Megcsináltuk a tápoldatot, vízzel kevert fémsókon élt a szkonit, egy infúziós állvány lett az új otthona. Mindenkivel szívesen „szóba állt” a maga módján, azaz gondolatátvitellel társalgott. A hazafelé úton megtudtuk tőle, hogy a maguk módján uralják a bolygót, az ott élő állatfajok szolgálják ki őket. A halak egy része repül, ezek hordják a vizet gondozófájuk tövéhez, a többi állat a fémsókról gondoskodik. Hatezer gondozófa van a bolygón, egy-egy fa 80-100 szkonitot hoz világra az ötévente beköszönő tavasz során. Néhány dologban hasonlítunk egymásra, a többi értelmetlen számukra. Nem vágynak például mozgásra, nehezen fogták föl mi lehet az a ház, amibe mi lakunk, a szerszámokat végképp értelmetlennek tartják. Tudnak viszont fejben sakkozni, értik a fizikai alaptörvényeket, érzékszerveikkel, ami agyuk különböző sávján jelenik meg felfogják a körülöttük lévő világot. Egyszerű, de nagyon okos lények akik boldogan élnek a bolygójuk nyújtotta korlátok közt. Miután visszaértünk a földre, még 10 évig élt velünk a kicsi lény, és próbálta elmagyarázni nekünk embereknek, hogyan élhetünk boldogan, teljes elégedettségben a mi kis zárt világunkban. Agyi végelgyengülésben aludt el és még  ma is alszik, ha fel nem ébresztettétek  gyerekek. Kicsi Kinga már biztosan nem zajong neki, mert szép csendben elszundított. Aludjatok ti is gyerekek…