Kavalkád

Polírozott rögök

Hej,micsoda életem volt nekem! Még az eszemet se tudtam,már elváltak a szüleim, attól kezdve lézengtem a világban, kézről kézre adtak,talán el is kallódtam volna, ha nincs az az állhatatos jellemem. Mint későbbi olvasókönyvemben, pont úgy tanított anyám a befagyott tanyasi ablakon a betűvetésre, abban a rövid ciklusban amikor éppen nála laktam. Az írás-olvasás tudománya rettentően megtetszett nekem, mire iskolába kerültem,igencsak kiművelt főnek számítottam. Néhány hetes "tanulmányok " után, nem is bánta a tanító néni, ha a pad alatt könyvet olvastam,és ez a rossz szokás rajtam ragadt: bármilyen iskolatípusba kerültem, faltam a könyveket a pad alatt, az olvasgatás társamul szegődött és a mai napig nem szökött mellőlem.
Mint említettem, akkoriban Kecskemét határában tanyán laktam, úgy három kiló méterre az iskolától, kényelmes tempóban akár fél óra alatt is beértem. Mint a legtöbb korombeli, én sem a legrövidebb utakon jártam, néha elkóboroltam a bokros mellékutakra,rég nem járt ösvényekre. Egy ilyen alkalommal találtam egy halom lőszert, akkoriban még nem tudtam, de talán 7,62-es géppisztoly lőszerek lehettek. Szépen csillogtak, a háború nem volt oly nagy messzeségben mint manapság, bizony voltak még szerteszét efféle relikviák.
A zsebembe gyömöszöltem néhányat, a suliban meg társaimnak suttyomban megmutattam. Nosza jöttek a jobbnál jobb ötletek: szedjük szét, dobjuk tűzbe, vigyük be a rendőröknek, adjuk oda a tanító néninek,adjuk el. Végül mindig akad egy írígy besúgó, valaki megmondta a tanító néninek, hogy mi van nálam, az igazgató rögtön elszedte az egészet. Titokban nem nagyon bánkódtam, hazafelé majd pótolom, van ott még ahol ezek voltak.
Így is történt, hazafelé felszedtem néhányat

zsebre vágtam, és amikor az öregek a földeken dolgoztak, egyet befogtam a rozoga satunkba, hogy majd kalapáccsal szétszedem. Addig nem is volt semmi gond, amíg a hegyét ütöttem, de amikor a talpára csaptam, hatalmasat dörrent, és minden eltűnt a satuból. A hüvely vagy 10 métert repült és a fűben landolt, a lövedék meg járta a maga útját, kilométerekre onnan pottyanhatott le. Ez volt az első eset, hogy újjászülettem, életben maradtam, mert véletlenül a satu jó oldalán álltam. Hanem aztán mit kaptam én ezért! Vesszővel kergettek egészen a lelőhelyig, a lőszereket mind egy szálig összeszedték,közben szidtak és káromkodtak, mondogatták, mi történhetett volna velünk, ha rossz irányba száll a lövedék.

A szokásos történet velem is megesett. Társaimmal szerettünk volna minél több vadgesztenyét begyűjteni, hogy a tanító néni megdicsérjen bennünket, így hazafelé menet a sulitól nem messze hatalmas fák szegélyezték az utat, ott gyülekeztünk. Magas fa volt, főleg hozzánk képest, ezért köveket kerestünk és próbáltuk eltalálni a félig kinyílt szőrös gesztenyéket, hátha lepottyannak. Az egyik lurkó jó erőben volt, de kissé figyelmetlen, ezért a kezében tartott hatalmas követ olyan ívben dobta, hogy visszafelé pont a fejemre esett. Azonnal leültem, hátranyúltam és csupa vér lett a kezem. Közrefogtak és elvittek egy közeli orvosi rendelőbe, ahol a doki megnézte, megállapította hogy kemény fejem van, csak a bőr szakadt fel, bekötötte nagyjából, aztán hazazavart. Látták a turbánt a fejemen,már megint mesélnem kellett, aztán meg hallgatnom a korholást, hogy mindig valami rosszba keveredek.

Az első iskolaév végén anyám új férje megelégelt: anyám választhatott, marad, vagy elküld. Jött ugyanis az igazi gyerek, aki közös volt, én pedig mentem, az akkori szóhasználat szerint állami gondozásba. Utáltam a közösséget, mert szinte mindannyian gonoszak voltak, az élet össze-vissza pofozta őket, persze hogy kikérgesedtek. Azért az esti beszélgetések tetszettek: villanyoltás után a nagyobbak vicceket meséltek, néha éjfélig is, csak úgy bele a sötétbe az ágyból. Hallgattam őket és együtt kuncogtam a többivel, bár néhány részletet akkor még nem értettem. Nappal azonban a sok kötött foglalkozás, a zord bánásmód, és a már említett durva kollektíva megkeserítette az életemet. Kerestem a kiutat, és amikor egy falusi házaspár fiút keresett az otthoni házkörüli munkákhoz, jelentkeztem, hogy én értek hozzá. Nem nagyon hittek nekem a pesti születésem miatt, de viszonylag erős testalkatom megfelelhetett nekik, kivettek és mentem Tápiószelére. Padon aludtam, nappal pásztorkodtam, alig kellett iskolába járni, meg is büntették őket miattam. Meg voltam elégedve sorsommal, a tágas mezőn ismerkedhettem a világgal, a libákkal és az egy szem tehénnel alig volt dolgom. Már szinte boldogan teltek a napjaim, amikor anyám megjelent, el akart vinni. Nem szívesen adtak oda a nevelők sem, mert megbízhatóan gondoztam a jószágokat, és magam is pityeregtem. Anyám persze csak azért vitt el, mert kecskeméti férjétől is elvált, és Izsákra költözött anyjához,a mamámhoz, aki folyton nyaggatta, hozzon már haza. Alig egy év után el is ment tőlünk, Solton talált új férjet magának. Én tehát a mamámmal laktam, aki csudára életrevaló asszony volt.
A vérében volt a kereskedés. Férjét korán elvesztette, de ez nem keserítette el,erős, dinamikus egyéniség maradt. Amikor mindketten a nyakára ültünk,igyekezett eltartani bennünket, ami akkoriban is nehéz volt. Kis nyugdíjából szinte semmire sem tellett, de amikor már ott tartottunk, hogy nem lesz mit enni, mindig feltalálta magát. Képes volt kimenni 2 kiló savanyú káposztával a piacra, és elegendő kajával jött vissza onnan. Közeledett a halottak napja, kivitt az erdőbe ,szedtük a lombot,vesszőt,tobozt, gyönyörű koszorúkat kötött belőle, vittük a piacra,pénz lett belőle. Egy eldugott erőszélen találtam vadrózsa töveket,jó sokat,felszedtem és hazavittem. Megmutatta a mami rajta, hogyan kell metszeni, és mivel szépen fazonra metszette, gondoltam egyet, kivittem a piacra. Valamennyit eladtam kitűnő nemes rózsa gyanánt,kicsit ugyan bizalmatlanul néztek rám a koromnál fogva, de ismerték öreganyámat, így hát hitelt adtak szavamnak. Rá egy évre volt aki reklamált,de elmagyaráztam nekik: biztosan nem gondozta kellő szelídséggel,ezért megvadultak az eredetileg nemes fajták.

(folyt.köv.)

A kis Kinga ráncigálta az ingem alját. Már tudtam , mi következik:
- Apa, ma mit álmodtál?
- Most egy kicsit ijesztő is volt amit álmodtam, inkább nem mesélem el.
- Apa, légyszi, mesélj, én nem félek ám semmitől!
- Tudom én, hogy bátor kislány vagy, de előfordulhat, hogy nem fogsz tudni aludni, ha elmesélem.
- De igen, de igen!
Hát rendben, de most el fogom „felejteni” a csúnyább részeket- mondtam hamiskásan az alig hat éves csöppségnek.
Hát az úgy volt, hogy amint elaludtam, ismét egy űrhajón találtam magam, szokás szerint a navigátori poszt volt az enyém. Ez egy egyszerű, de roppant felelőség teljes munka, én mondom meg az űrhajó vezérlőjének, hogy hová menjünk. Beállítottam a koordinátákat, a kapitány most egy közeli hatalmas bolygót jelölt meg uticélnak. Akkora volt, hogy a mi Földünk háromszor is belefért volna. Ahogy közeledtünk hozzá, éreztük, hogy nő a gravitáció, hajtóművünk csak 70 százalékos teljesítményen tudta kiegyenlíteni a vonzást. Ahogy ereszkedtünk le, a légkör szokatlanul nyugodt volt, gond nélkül landoltunk egy lapos fennsíkon. Hárman indultunk felderítésre, a legénység többi tagja (mind a négy fő) a hajóban maradt, minden eshetőségre. Bíborszín fűre ugrottunk, kékes sárga nap világított magasan felettünk. Elindultunk a közeli erdősáv felé, izgalmas felfedezések reményében. A színes fák közé értünk, begyűjtöttünk néhány gyümölcsöt, aztán mentünk egyre beljebb az erdőbe. Egy sziklákkal körülvett tisztásig jutottunk, mikor egy árny suhant el mellettünk. Olyan gyors volt, hogy szinte alig észleltük, csak annyi derült ki, hogy rövidlábú hengeres macskaszerű lény volt. Nem tűnt ám el végleg, körülöttünk cikázott. Hirtelen ötlettől vezérelve  elővettem az egyik körte szerű gyümölcsöt, és felé dobtam. Bejött, a lény lassított, szimatolt a gyümölcs felé, kis idő múlva oda merészkedett és elkezdte rágcsálni. Abban a pillanatban erős fájdalom hatolt a fejünkbe, különféle zavaros segélykérő képek tolultak elő, úgy éreztük belénk mar valami. A tömzsi lény is hátrahőkölt, látszott rajta, hogy megdöbben, majd megfordult és hihetetlen iramban elszáguldozott. Sem elkapni, sem üldözni nem lehetett, egyrészt a ránk nehezedő súly miatt (én voltam vagy kétszáz kiló) másrészt a riasztó képek miatt a fejünkben. Az ugyanis nem szűnt meg, úgy éreztük, mintha megsebesültünk volna. Az elrohanó kis lény zömök hengeres teste alatt hat láb volt, mindegyik vaskos, erős, ezért tudott veszedelmes gyorsasággal eltűnni. Próbáltuk megérteni mi történhetett, de nem jöttünk rá, így tovább sétáltunk az erdőben. Ahogy távolodtunk a tisztástól, egyre inkább kitisztult a fejünk is, egy kilométerre már nyoma sem volt a zavaró emlékképeknek. Hamar túljutottunk az erdőn, kövekkel kirakott szakadék tűnt fel előttünk, alján kisebb folyam hömpölygött. Lemásztunk a partra, mintát vettünk a vízből is, kézi radarunkkal láttuk, hogy jó sok hal ficánkol a mederben. Néhányat szemügyre vehettünk a partról is, mert a víz kristálytiszta volt. Apró zömök, csupa izom halak voltak, alig különböztek a földiektől. Ahogy a víz fölé hajoltam, az egyik kivált a rajból, és felugrott, egyenesen az orromat célozva. Szerencse, hogy a sisak rajtam volt, a tátott szájból hegyes kis fogak meredeztek felém, és koppantak a védőanyagon. Ezek bizony ragadozó halak voltak a veszedelmesebb fajtából. Mindent megörökítettünk, aztán visszaindultunk a hajó felé, menni kellett mert a nehézkedés miatt lassan haladtunk. Átvágtunk az erdőn, a tisztás mellett kiújult a képzavarunk, fejünkben kusza gondolatok fészkelték be magukat. Az én okos kis fejemben egy másik gondolat is motoszkált, tettem egy kis kitérőt és felszedtem a megrágott gyümölcsöt. Ettől kezdve már csak én éreztem fura gondolatokat, társaim „meggyógyultak”. Már esteledett, mire visszaértünk, a nap egyre kékesebb árnyalatú lett, a táj is kísértetiessé vált. Örültünk, hogy végre otthon voltunk, elvégre az űrhajó volt most az otthonunk. Kiraktuk a begyűjtött kincseket, én a megrágott „körtét” vettem leginkább szemügyre. Hát lássatok csodát, a harapás nyomát már vékony héj takarta, a fejemben is csillapodott a fájdalomérzet. Ennek kapcsán köszönömfélét morogtam az orrom alatt, inkább csak belül a fejemben formálódott ki a hála a csillapodó fájdalomért. Hát lássatok csodát, amint „kigondoltam” a köszönetet, a fájdalom még jobban elhomályosult, összezsugorodott, köddé vált. Helyette másik gondolat férkőzött a fejembe:
_ Miért szedtél le a fáról?
Körülnéztem, nem a kollégáim szórakoztak velem, különben sem hallottam, inkább beéreztem a gondolatot. Csak nem a gyümölcs von kérdőre?! Az analizátorba raktam, pont olyan jeleket rajzolt a monitorra, mint amikor saját agyamat vizsgáltam egyszer unalmamban. Szóval mégis! Koncentráltam, és a következő gondolatot vetítettem feléje.
-    Előbb kellett volna jelezned, hogy te egy észlény vagy.
-    Meg is tettem volna, ha előbb rátalálok az átviteli sávra.
-    Mit tettem, mesélj.
-    Mi vagyunk a szkonitok, a bolygó egyetlen értelmes lényei. A sárga levelű fákon termünk és élünk a ti időtök szerint mintegy öt évig. Egyetlen agyból állunk, nincs se kezünk, se lábunk, se egyebünk, de jól elvagyunk a tápkocsonyában, amit héj véd a külvilág zord behatásaitól. Öt-hat év alatt okosodunk, társalgunk, még játszunk is egymással különféle elmés játékokat. Ha kiöregedünk, a fa és a tápkocsonya közti szalag elfásul, nem jut át rajta több tápoldat, lassan meghalunk. A következő vihar lesodor a fáról és a hatlábú csakanok temetnek bennünket, egyszerűbben szólva felfalnak. Az a csakan, akinek odadobtál, azt hitte halott vagyok, azért mart belém. Elriasztottam egy gondolatsugárral, és kezdtem magam gyógyítgatni. Én most négy éves vagyok, de öt már valószínű, hogy nem leszek, megszakadt a tápcsatornám. Kezdem érteni, te valami növénynek néztél.
-    Hohó, te turkálsz a fejemben! Nálunk ez tilos.
-    Nyitva vagy, azaz kommunikálsz velem, ilyenkor nálunk szabad az eszmecsere.
-    Ide figyelj : kielemezzük a tápoldatodat, tőlünk folyamatosan megkapod, te meg mesélsz nekünk a világodról, míg hazaérünk. Eljössz velünk?
-    Vagy meghalok, vagy mesélek… Na jól van társadul szegődöm.
A kapitány és a legénység többi tagja alig akarta elhinni felfedezésemet, beletelt egy óra, mire elhitték, hogy a „körte „ gondolatokat sugároz. Megcsináltuk a tápoldatot, vízzel kevert fémsókon élt a szkonit, egy infúziós állvány lett az új otthona. Mindenkivel szívesen „szóba állt” a maga módján, azaz gondolatátvitellel társalgott. A hazafelé úton megtudtuk tőle, hogy a maguk módján uralják a bolygót, az ott élő állatfajok szolgálják ki őket. A halak egy része repül, ezek hordják a vizet gondozófájuk tövéhez, a többi állat a fémsókról gondoskodik. Hatezer gondozófa van a bolygón, egy-egy fa 80-100 szkonitot hoz világra az ötévente beköszönő tavasz során. Néhány dologban hasonlítunk egymásra, a többi értelmetlen számukra. Nem vágynak például mozgásra, nehezen fogták föl mi lehet az a ház, amibe mi lakunk, a szerszámokat végképp értelmetlennek tartják. Tudnak viszont fejben sakkozni, értik a fizikai alaptörvényeket, érzékszerveikkel, ami agyuk különböző sávján jelenik meg felfogják a körülöttük lévő világot. Egyszerű, de nagyon okos lények akik boldogan élnek a bolygójuk nyújtotta korlátok közt. Miután visszaértünk a földre, még 10 évig élt velünk a kicsi lény, és próbálta elmagyarázni nekünk embereknek, hogyan élhetünk boldogan, teljes elégedettségben a mi kis zárt világunkban. Agyi végelgyengülésben aludt el és még  ma is alszik, ha fel nem ébresztettétek  gyerekek. Kicsi Kinga már biztosan nem zajong neki, mert szép csendben elszundított. Aludjatok ti is gyerekek…

I.
Tűz

       Valaha, az emberi lét hajnalán számtalan  „természet feletti” esemény riogatta az emberpalántákat. A zengő égbolt, a zuhogó eső, a cikázó villámok varázslatos jelensége nyomán pánikszerűen rohantak barlangjuk legmélyére, és összekuporodva várták a bűbájos erők csillapodását

       Volt köztük egy markáns arcú eszes legény, akit a többiek csak „Hun”-nak hívtak, mert állandóan izgett-mozgott, „hun itt vót, hun ott”, mindig ő merészkedett ki legelébb a közös barlangból. Rá is lépett egyszer a bejáratnál nőtt új piros virágra. Ismerte már előbb is, látta hogy hamar elvirágzik,de még ilyen közel nem kerültek egymáshoz. Aztán hatalmasat bődült, és akkorát ugrott, hogy a közeli mangófa gyümölcsét is leverte busa fejével. Fájt a lába istentelenül, mardosta valami egyfolytában, csak akkor enyhült, amikor véletlenül egy pocsolyába lépett. Aztán csúnya hólyag nőtt a talpán. Piszkálta a csőrét, mi lehet vajon, ami a vesztét okozta, így hát legközelebb, amikor megint vihar volt, keresett egy olyan imbolygó piros virágot, körbe-körbe járta, szagolgatta, közelítette felé a kezét, és hirtelen rájött: a piros virág MELEGET sugároz! Ahogy próbálkozott, rájött, hogy ahol nem virágzik, ott nem is annyira vészes,végül a fekete száránál fogva megragadta. A többiek ijedelmére bevitte a barlangba , és rövidesen rájött, hogy a piros virágot a gallyak éltetik. Az ősember törzséből sokan varázslónak hitték, amikor látták, hogy a piros virág kinyílik, terebélyesedik, fénye és melege beragyogta az egész barlangot.

       Ő volt az az előember, aki elsőként megszerezte számukra a tüzet, és nevéből adódóan az első magyarnak (HUNgarian)  tekinthető. Ettől kezdve mindaz a technikai áldás, amely az emberiséget felfelé segítette a fejlődés létráján, az Ő leszármazottaitól, a magyaroktól ered. Hogy ez mennyire így van, megtudhatjátok a folytatásokból, melyek mindegyikében egy-egy bizonyíték lát napvilágot.


II.
Srapnel

Az Úr 26. évében nagy veszedelem közelgett Jeruzsálem felé. A nabateusok hatalmas sereggel törtettek át a sivatagon, hogy bekerítsék Uziás király városát, és annak erősségét a vártornyokat lerombolva végleg megszerezzék a római birodalom eme darabkáját. A roppant seregben szolgáltak ijjászok, alabárdosok, szablyások, és még minden egyéb kisegítő személyzet, mint sötét felhő közeledtek a városhoz.

Uziás király idejében bezáratta a kapukat, megkongatta  a vészharangokat, kivezényelte a férfiakat a falak védelmére, és fohászkodott az égiekhez, hogy mentsék meg királyságát. A KRÓNIKA II.14-15.részében így írtak erről: „ Uziás király Jeruzsálemben seregét felpáncélozta, nyilakat, nagy köveket vitetett a tornyok tetejére,hogy a közelgő ellenségre zúdítsa…”

Élt ekkortájt a király udvarában egy eszes idegen, aki Uziás seregében az örmesterségig vitte, és az Estephan névre hallgatott a vizimolnárok nemzetségéből. Azt állította, hogy Levédiából érkezett, ahol falujában magyarok laktak. Mindig fura szerkezeteken törte a fejét a gyakorlatok szünetében katonáit is bevonta a megépítésükbe, mivel hatalmas méretűek voltak a gépek.

A nabateusok már a végső támadásra készültek, amikor Uziás királyt felkereste Estephan és imígyen szólt:
- Nagy király hálás vagyok Néked hogy befogadtál, és persze nem szeretnék az ellenség rabszolgája sem lenni, ezért engedd meg, hogy kipróbáljam az egyik találmányomat az ostrom alatt.

A király már minden reményt keltő szalmaszálba kapaszkodott, ezért kegyeskedett megengedni a gépezet használatát. Estephan katonái kötéllel hátrafeszítették a rúd végén himbálódzó kast, majd intésre elfordították az akasztó horgot. Az ívben meghajló fa villámgyorsan lendült vissza eredeti helyzetébe, a kasban elhelyezett öklömnyi kövek pedig srapnelként vágódtak az ellenség sorai közé. Egyetlen lövéstől 50 harcos maradt a falak előtti mezőn vérbe fagyva. Estig a nabateusok minden harci kedve elszállt,ritkuló soraikkal visszavonultak.A történet nyomán kétség sem férhet hozzá, hogy a sorozatvető kőhajító gépet is a magyarok találták fel, megnyerve ezzel az aeliai csatát.



III.
Puskapor

Amikor az emberiség már jószerivel kifejlődött a barlangokból, kezdetleges házakat építettek, megjelentek az első bútorok, vele együtt a szegény és a gazdag fogalma is felerősödött.. Amikor egy-egy „összkomfortosított” barlang felszabadult, költözködési láz tört ki az ügyesebbeken, bottal, kőbaltával törtek utat a többiek között, hogy előbb érjenek a korszerűbb barlanghoz, amelyet régi tulajdonosa egyszerűen hátrahagyott.

A szegények közt élt egy fürge kis emberke, eszessége és ügyessége folytán családtagjai nagy jövőt jósoltak volna neki, ha már ismerték volna ezeket a fogalmakat. Az egyik ilyen előkelő barlangot szerezte meg  egyes-egyedül magának, mert számított rá, hogy eszközeinek, kacatjainak így is kevés lesz a hely. Nagyszerű lakhely volt, egy sziklaszirt alatt a mészkő és dolomit csatornák között,egy erecskében még víz is szivárgott, amelyet egy mélyedésben gyűjtögetett. Rendszerető is volt, ezért zavarta, hogy csúnya, szürke foltok éktelenkedtek itt-ott  a barlang fekete falán, szorgalmasan lekapargatta ezeket. Nem akarta azonban hogy szennyezze testét,ágyneműjét amikor lefekszik, ezért egy elejtett állat bendőjébe söpörte. Amikor már alig fért a bendőbe , a barlang közepén pislákoló tűzre öntötte az egészet. Rögtön hátra is ugrott ijedtében: az eddig erőtlen lángok szilaj táncba kezdtek, lobogásuk az egész barlangot bevilágította. Törte erősen a fejét, mi történhetett, elkezdett hát kísérletezni. Lekapart a falról a szürke porból egy keveset és a tűzre dobta. A hatás nem elégítette ki, ezért mélyebbre kapart egy csonttal, így már a fekete falrészből is keveredett hozzá. Valamivel jobb lett az eredmény, de nem volt az igazi, hiányzott a harapós lobogás. Visszaemlékezett, hogy első alkalommal a barlang alján összegyűlt madárürüléket is felszedte és a bendőbe tette. Hátha az kell a lángszellem megidézéséhez! Hozott hát kintről guanót, hozzáadta az elegyhez,keverte-kavarta. A próba sikert hozott, ismét tűzvirágok színezték az egész barlangot.

Elhíresztelte, miféle varázslatot tud ő, jöttek is hozzá a törzsbeliek, hogy szítsa fel az ő tüzüket is. Hősünk némi élelemért meg is tette, szórt egy keveset a keverékből a lankadó tűzre, máris felerősödött a láng. Lassan tehetőssé vált a legényke, gyarapodott, már a nászra is gondolhatott. Akadt is a szomszédban egy bögyös leányzó, megvette hát egy vaddisznóért, össze is költöztek.

Az ifjú ara kedvében járt, takarított, elkészítette az ételeket, füstölte a húst, segítette ahol éppen tudta. Mivel kissé butácska volt, nem tudta megjegyezni, hogy melyik zacskóban vannak a porok és melyik a szemetes, így hát az egyik alkalommal az útjába kerülő zacskót mindenestől a tűzbe dobta. Hatalmas durranással szétrobbant a tűz, mert a poros zacskó volt az, inuk szakadtában rohantak kifelé a kijáraton, kint meghemperedtek a hóban, hogy sörényük lángját eloltsák. Hősünk- akit a többiek Pistnek hívtak-sokáig rágódott az eseten, végül arra a következtetésre jutott, hogy a zacskó okozhatta a váratlan eseményt. Apró mennyiségű porral töltött zacskót vetett a tűzre, bizonyossá vált, hogy a hatás ettől ismétlődik. Ennek tudatában elszegődött a törzsi varázslóhoz, és együtt hatalmas csodákat műveltek: égzengést idéztek meg, nehéz köveket mozdítottak el az útból, folyómedret készítettek, áldozati állatokat tüntettek el mintha az istenek vették volna magukhoz, sőt innen származik az a mondás is amelyik az egyik film végét ékesíti:
-    Hol az őrmester?
-    Szerteszét…
Pist használta először öntudatlanul is a ként a szenet és a salétromot elegyként zárt formában, igazi robbanást idézve elő az ipari forradalomban. Mindez pedig a korabeli Kárpát  medencében történt, ahol ma is élnek Pist-ák, Istvánok, Istik bölcsen és leleménnyel…

-    Hé Stewe, már megint túlsúlyos vagy, mi van nálad?
-    1,62kg a többlet igaz? Ez egy régi laptop, még a kétezres évek elejéről.
-    Minek neked az az ócskaság? A főnök egyszer megbírságol érte.
-    Ekkora súlyban hozhatok magammal személyes holmit, úgy hogy engedj utamra, vár a Szinnosz.
-    Három órán belül ott vagy, de sietős! Na jól van lőjj ki, engedélyezem a felszállást.
Stewe startolt, aztán mindjárt átadta a melót az automatáknak, felrakta lábait az űrhajó vezérlőpultjára, és csak nézett ki a semmibe. Ez volt a 37. útja, ma is csak ugyanaz a feladata,mint a többinél: az adatgyűjtő konténer tartályait üríti, és elhelyezi bennük az üres rögzítőelemeket, no meg ellenőrzi a napcellás akkumulátorokat. Kezdő űrpilótaként kapta ezt a feladatot, lassan már csillagközi hajóra kellene váltania, a gyakorlóidő régen lejárt. A laptopot még apjától örökölte, és van rajta néhány régi film, unalmában végignéz egyet-egyet a rövid út alatt. Most nem volt kedve hozzá, csak bámult ki a fejéből. A tunyaság ilyen állapotában robbanásnak hatott a halk csipogás: az automata valamilyen hibára figyelmeztette. Lekapta lábát a pultról, széttekintett és döbbenten nézte a bal stabilizátor villogó jelét. Leszálláskor gondja lesz, enélkül akár fel is bukfencezhet. Átfuttatott egy gyors céltesztet, a gép kiírta: „mechanikai sérülés a fordítónál”
-    Beszorult az a dög!-gondolta, és jobb vibrációval megpróbálta kirázni. Semmi. Az a makacs lámpa tovább villog.Mindjárt a célnál lesz, másra már nincs lehetősége, leviszi valahogy a tohonya gépet. Ereszkedni kezdett, de érezte, látta hogy dől, oldalkörözésbe fogott. Igy sodródva egy erdő mellett sikerült többé-kevésbé egyenes leszállást produkálnia. Hívta a bázist, de meglepődve tapasztalta hogy Frank egy szót se válaszol. Jobb híjján tette a dolgát, beöltözött, lecserélte a tárolókat, és körbejárta az űrhajó testét. Szomorúan nyugtázta, hogy ezzel ugyan vissza nem jut, nincs meg a bal fúvóka,valahol elhagyta. A magas cintofák leszálláskor leborotválták az összes antennáját, még csak bejelentkezni sem tud. Szokás szerint egy nap múlva úgyis érte jönnek,de biztosan nem hoznak alkatrészt, itt kell hagyni a sérült űrhajót. Valami megoldáson töprengett, őrültebbnél őrültebb ötletek kavarogtak fejében.
                                 

                                                                    - 2 –


-    Megpróbálom, nincs mit veszíteni. – gondolta, és elővette régi laptopját. Emlékezett rá, hogy rádiós modem van benne, igaz a hatótávolsága nem túl nagy, de mégis...Bepötyögte a bázis WEB címét, és kereste a kapcsolatot egyszer, kétszer százszor is megpróbálta. Minden alkalommal leadta az üzenetet, melyben kérte az alkatrészeket és a mentést. Eltelt 10-12 óra, elfáradt, abbahagyta és aludni tért.

         A mentőűrhajó dübörgésére ébredt, éppen mellé ereszkedtek. Ládákat cipeltek a hajója mellé és mire leért hozzájuk, már javában dolgoztak.
- Helló megmentőim, de jó hogy itt vagytok. Honnan vettétek,hogy pont oldalfúvóka kell?
A vezetőjük elmesélte: van az állomáson egy Jacob nevű fickó, aki rádióamatőr, vette a laptop adását, és felismerte, hogy adatok jönnek, így rápakolta a rögzített anyagot a számítógépére. Kibogozta,hogy Stewe segélykérését veszi, továbbította a főnökségre, így tudtak intézkedni.
- Mondja még valaki, hogy anakronisztikus a laptopom – szólt Stewe és titokban megsímogatta masináját...                                                                                      

Úgyis jön a kétezertizenkettő, mikor is a teljes biológiai rendszert kipusztítják, csak a kukorica meg a pipacs ússza meg.
Az úgy lesz, hogy amikor fellátogattunk a holdra, Amstrongék találkoztak egy idegen faj képviselőjével, aki elmagyarázta nekik, hogy ez a terület már az övék, itt bányásszák a sinox energiafémet , és ha megközelítik a holdat még egyszer, megkeserülik. Amstrong beszámolt az illetékeseknek a hallottakról, és arra a következtetésre jutottak, hogy csendben maradnak, és leállnak a holdutazásokkal. A kínaiak viszont 2011 végén kijutottak saját eszközeikkel az űrbe, és 2012 közepén holdutazást terveztek. Kicsit eltolódott a végrehajtás, novemberre kijavítottak minden hibát, elindultak a holdra, és sikeresen landoltak. Lao Csin a kapitány sétára indult a holdon és beleütközött az idegenekbe, akik csak annyit mondtak neki: „mi szóltunk!”. Nem bántották, így visszarepültek a földre és beszámoltak a pártvezetésnek a történtekről. Azok már tudták értelmezni az idegenek mondatát, hiszen amikor az amerikaiak hírét vették, hogy holdra szállnak, megtelefonálták a fenyegetést  a kínai kormánynak. Ők is csendbe maradtak, nem akartak óriási pánikot kelteni. Karácsony előtt megjelentek az idegenek egy űrflottával, csatárláncba álltak, és  alig látszó kékes sugárral szórták meg a teljes földfelszínt. Az élőlények hangtalanul összeestek ott ahol voltak, és többé nem mozdultak. Néhány év után már mindenütt csak a kukorica zöldellt, és a pipacs virított itt-ott a földtekén.
És tízezer év elteltével kiléptek az első ősgyíkok a a tengerekből és kezdődött minden elölről…

Néhány millió évvel ezelőtt: a kor extra méretű szúnyogja egy még soha nem látott lény körül settenkedik. Az egyetlen feltárulkozó meleg felületen landol, óvatosan szúr, és már szürcsöl is. A lény csak elhessegeti, lustán és jóllakottan a közeli fához repül. Hoppá, valami ragacsosra sikerült rászállnia, kezdi kicibálni belőle mind a hat lábát. Mintha nem lenne ez is elég baj, a fa nedve kezd újra csordogálni, pont fölötte. Még néhány perc és eléri, beborítja, végletesen betokozza.
Napjainkban egy hat év körüli gyerek játszik a folyóparton. Talál egy átlátszó, barna kavicsnak tűnő valamit,benne azonban egy "szörny" gubbaszt, mintha élne. Rohan vele az apjához, és lelkendezve mutatja. Az öreg ígér neki öt csokit, ha neki adja a leletet. Nyélbe ütik az üzletet, mindketten remélik, jó üzletet kötöttek.
Az apa biológus, kutató, szakterülete a klónozás. A szúnyogszerű lény kevésbé érdekli, inkább a benne lévő vérszerű folyadék: kíváncsi, vajon miféle lényt csapolhatott meg egykoron. Veszi a bátorságot, és rekonstruálja a lényt: egy őskori sárkánygyík szerűség bontakozik ki a tartályban, ráadásul amint  létrejön, máris kommunikálni akar a tudóssal. Kiderül, hogy a lény intelligens, éppen abban a korban érkezett a földre, amikor a szúnyog élt. Hosszú folyamat, míg megértik egymást, de aztán kiderül, társat keresett a földön élő
korabeli lények közt,mert a kihalás veszélye fenyegette népét. Most is folytatni akarja, szép szóval, erőszakkal.Vajon ki tud túljárni a másik eszén,melyik faj az intelligensebb? Visszatér a Dinók világa?

mint valami kavargó kék óceán hömpölygött a felszíntől több kilométeres magasságig az égitest légköre. Korábbi expedíciók résztvevői ugyan elég pontosan leírták a látványt, rögzítették videokristályban,de így eredeti méreteiben és valósághűen szinte megrendítő a látvány. Plazmahajtóműves űrhajójuk már két hónapja úton van, iszonyatos sebességgel repítette utasait a naprendszer harmadik bolygója felé. A hatfős legénység legfőbb feladata az életfeltételek tanulmányozása, megteremtése, mint ahogy azt már elkezdték a korábbi kutató csoportok több-kevesebb sikerrel, kudarcokkal megtűzdelve. Tulajdonképpen a probléma nagyon egyszerűen kiküszöbölhető lenne, hiszen csak stabilizálni kellene a hőmérsékletet az új környezetben. A Sin bolygó lakóinak ugyanis nagy szükségük van a homogén harmincnyolc fokos hőmérsékletre,mert már harmincöt fokon is lelassul életműködésük, harminc fok alatt pedig egyenesen szünetel minden funkció. Harmincnyolc fok fölött viszont egyre gyorsabban zajlik minden biológiai folyamatuk, egy-kettőre megöregednek és elhunynak Az optimális hőfokon kiegyensúlyozottak, hosszú életűek, akár ezer évet is megélhetnek. A célbolygó dinamikus életteret biztosítana mindannyiuknak, de ritka kivételtől eltekintve valamennyi befogadó harminchat fokos, a nekik szükséges bioház kissé tehát alacsony hőmérsékletű. Az elődök próbáltak kromoszóma átalakítással  beavatkozni, belepiszkáltak a vezérlő rendszerekbe, de csak azt érték el, hogy a bioház rövid időre harmincnyolc fokos hőmérsékletre melegedett, aztán rohamosan hűlni kezdett. A célbolygó napközeli tengelyén szálltak le mindig, mert a külső hőmérséklet ott közel állt a szükségeshez, afféle mesterséges bioházzal sikerült ideiglenesen elfogadható életteret készíteni. Ezen a területen csak fekete színű bioházakat találtak, elvétve  vetődött arra néhány fehér színű, esetleg sárga vagy barna,,pedig a fehérek sokkal fogékonyabbak voltak a beavatkozásokra.


Ark megkereste a pulzáló jelforrást, amit még elődeik hagytak hátra a bolygón és mellé irányította gépüket. Társai még dermedten kucorogtak tartályaikban, ők az egész utat harminc fokos , cselekvőképtelen állapotban tették meg, most lassan növekedett a tartályok melege.Az életre keltés alig egy órahosszáig tartott, mire leereszkedett járművük, már Ark körül nyüzsgött az egész társaság. Dea gyönyörűen gömbölyödött, Gra most sem adott formájára,bőre hepehupás, színtelen volt. Spe azonnal a szállító berendezésekkel kezdett foglalkozni, ezek a vitorlázók a bioházhoz eljutás legcélszerűbb eszközei voltak. Bin sorra vizsgálni kezdett bennünket,a rövid orvosi ellenőrzésen mindenkinek át kellett esnie. Roa csak ásítozott, neki még nem volt dolga, a tudományos vizsgálatokat kell majd végeznie.


Az automaták tudták a dolgukat, pontosan és simán landolt járművük a sziklafalak között.
-    Még egy utolsó eligazítást tartok a vezetési teremben, öt perc múlva ott legyetek!- adta ki a parancsot Ark a legénységnek.
-    De Ark, mindent tudunk már, a héjunkon buzog ki az unalomig ismert tiráda.-nyafogta Dea.
-    Nem engedhetjük meg magunknak a tévedés luxusát-bölcselkedett Ark-befelé mindenkinek!


Rövidesen begördült  mindenki a teremnyi helyiségbe, és lehuppantak az asztal körül elhelyezett gyűrűkre. Ark elfoglalta a főhelyet és kommunikálni kezdett.
-    Gra társa Bin lesz,Spe Roával megy,velem pedig Dea fog dolgozni..
-    Mázlista-morogta Bin, aki tisztelte ugyan Gra eszét,de formátlansága idegesítette.
-    Jó, ha mostantól inkább a célra koncentráltok, amelynek semmi köze a romantikához-folytatta Ark-a bioreaktív vitorlázókkal párosával kirepülünk és keresünk magunknak egy-egy bioházat. A balesetek elkerülése végett kivárjátok, míg a bioház felső kapuja kitárul, és ott repültök be, azon a kapun még az űrhajónk is beférne,tehát a navigálási probléma minimális. A levezető alaguton eljuttok a gömbházakig, ott a tetszőleges példányon landoltok. Ezután egy kis úszás következik a vörös folyamon, eléritek a barlangrendszert, és ott rendezkedtek be a kutatásra. Sebesen szaporodni kezdtek, és amikor létrejött az ezer fős kolónia, minden csapat elkezdi a kijelölt kutatási területen munkáját. Binék tehát a stabilizálással foglalkoznak,Roa különféle vegyi anyaggal kísérletezik, mi pedig a vezérlést próbáljuk átállítani. Célunk azonban közös, azt kell elérnünk, hogy a bioház felvegye és megtartsa a számunkra fontos harmincnyolc fokot. A feladatra egy hónapot kaptunk, ennek elteltével az életben maradtak ugyanitt gyülekeznek. Mint tudjátok a kapcsolat nem szakad meg közöttünk, bárhol legyetek is, a gondolattérben egymásra találunk. Számítunk Gra kreativitására, bizonyára kitalál majd valamit a bajbajutottak megmentésére. A jutalom pedig nem marad el, az a csapat amelyik megoldással jelentkezik, önálló életteret kap, teljes kiszolgálásra jogosult, és azzal szaporodik akivel akar.

Helyeslő zsivaj fogadta az utóbbi megjegyzést, végül Ark intésére szétszéledtek, a vitorlázók felé tartva vették a menetparancsot. Elhagyták a kúpszerű űrhajót,kiemelkedtek a sziklafalak fölé, és a légáramlatot is kihasználva bioreaktoraikkal nekivágtak az ismeretlennek.
Roáék útja rövid volt, néhány kilométer után magányos bioházra akadtak, amely mozgásban volt,letiport mindent furcsa mozgása közben, azzal a két oszloppal haladt, amelyek a bioházat tartották. Spe navigált, a felső kapun belépve ügyesen tartotta a gépet az üregek felé, ügyelve  nehogy érintsen valamit,mert társai gondolatmezejéből értesült róla, hogy ingerlékeny a felület, megérintve hatalmas légmozgás keletkezhet, ami kirepítené vitorlázójukat újra a rideg külvilágra.. A durva falú, egyszerű élőlényekből álló csatornán lejutottak a hatalmas gömbpaloták világába, ahol a piros folyamok szétterülve kissé lelassulnak, aztán nekilódulnak újabb mélységek felé. Amint landoltak az egyik palotán, rögtön nekiestek a vörös lemezkéknek, falatoztak, és amint megteltek, összeolvadva szaporodni kezdtek. Megsokszorozva önmagukat munkához láttak, a folyókba a magukkal hozott porokat beleszórták, amit az elágazó folyamok mindenhova eljuttattak a bioházban. Már röpke félóra után érezték, hogy javul közérzetük, aktivitásuk, közeledtek a harmincnyolc fokos állapothoz. Csaknem  két órányit töltöttek ideális környezetben, ekkor megint kezdett lehülni a birtokba vett építmény . A műveletet megismételték, és miután újra kellő hőfokra emelkedett környezetük, kétóránként rendszeresen ismételték a szer beszórását a folyókba. Fáradságos, de érezhetően eredményes volt az eljárás, úgy vélték, akár gépesíthetnék a folyamatot, és akkor remek hely lehetne a bioház. Már készleteik vége felé jártak, amikor tapasztalták, hogy a szer hatástalan,  a hőmérséklet inkább csökken, a bioház nem mozdul, a folyamok leálltak, a szellőzés is megszünt. Spe és társa még időben belebújtak abba a burokba amellyel érkeztek, így mozgásszabadságuk megmaradt. Szaporított társaik megdermedve a gömbpaloták tetején gubbasztottak, sorsuk reménytelen volt a zord környezetben. Ők ketten a vitorlázóval elindultak visszafelé, és amikor felértek, látták a kapu most csak résnyire van nyitva. Óvatosan kirepültek, majdnem nekiütköztek annak a bioháznak ami előttük tornyosult. Ügyesen elkanyarodtak mellőle és simán visszajutottak az űrhajóba. Párosuk volt az első, amely visszaérkezett, a központi memóriában rögzítették a tapasztalatokat, aztán várták társaik visszaérkezését.

Gra Binnel hosszasan repült, míg végre rátaláltak egy egész kolóniányi bioházra. Kiválasztottak egy éppen nyugvó példányt, és egy alkalmas pillanatban a belsejébe hatoltak. Fél napba is beletelt, mire lejutottak egy alkalmas területre, a bioház legmélyén. Néhány óra alatt megteremtették az ezer fős kolóniát, és hozzáláttak a tervezett feladatok elvégzéséhez. A piros folyamból antitesteket  meregettek ki és a parton agyoncsapták őket, későbbi táplálékul felhalmozták valamennyit egy kupacba. Egy napi munka után érezhetően emelkedni kezdett a hőmérséklet, végre teljes kapacitással dolgozhattak. Munkájuk nyomán a hőmérséklet egyre emelkedett, már túllépte a harmincnyolc fokos határt, ezért csökkentették a horgászatot.. A hőmérséklet azonban csak negyvenegy  fokon stagnált, sokukat elpusztított a szörnyű hőség. Gra és társa idejük nagy részét kénytelenek voltak a burokban tölteni. Hosszú ideig tartott a forróság, aztán hirtelen csökkenni kezdett, de nem állt meg a kívánt hőfokon,lehülés kezdődött, a folyók leálltak, a bioház működése végleg leállt. Nem volt mit tenni, a hátralévő rövid időt figyelembe véve új bioházat már nem kerestek, vitorlázójukkal visszatértek hát a bázisra.

A parancsnok és Dea is hamarosan talált egy pompás bioházat, beköltöztek, és a rövid szaporítási fázisban ezer főre növelték csoportjukat. Módszeresen kezdték lebontani a primitív sejtfalakat, hogy a vezérlési lánc elemeihez hozzájussanak. A legnagyobb problémát az jelentette, hogy ahol a bontást végezték, mindenhol vörös folyam bukkant elő, végül már mindenfelől tengernyi pirosló folyadék hömpölygött. Pár hét után bioházuk működése leállt, a hőmérséklet kritikusra süllyedt,   kénytelenek voltak ők is visszatérni a bázisra.

Az űrhajó eligazító termében kókadtan üldögéltek mindannyian, elkedvetlenítette őket a kudarc. Ark jelezte, hogy maradjanak csendben, szólnia kell.
-    Értékelve a történteket, be kell látnunk, hogy a kísérleteink kudarcba fulladtak. Az elméleten tovább kell dolgoznunk, és mivel fogytán a hőmennyiségünk, visszakényszerülünk kihülőfélben lévő bolygónkra. Az ottani bioházak még tartani tudják a harminchétfokos hőmérsékletet néhány évszázadig, de a felületi hőmérséklet esésével arányosan a bioházak kihűlését nem tudjuk megakadályozni. Dolgoznunk kell tovább a megoldáson, ezért visszük haza a vörös folyóból  és a primitív falakból kiszedett mintát, így könnyebb lesz a hőstabilizáló eljárást kidolgozni.. Ne búsuljatok, azért van valami eredménye annak amit csináltunk, tapasztalatokkal gazdagodva térünk vissza régi otthonunkba…

… Az afrikai faluban meghalt egy ember. Az orvosok sokáig tanakodtak, végül adtak egy új nevet a betegségnek: AIDS…
…Egy másik faluban is meghalt egy ember. Az orvosok sokáig tanakodtak, végül adtak egy új nevet a betegségnek: EBOLA…
…Egy vadász is meghalt a kunyhójában. Az orvosok sokáig tanakodtak, végül adtak egy új nevet a betegségnek: ARK…
…Egy paraszt a kertjében furcsa dolgot látott: a járdának lerakott lyukacsos téglából egy puskagolyónyi kúpos tárgy emelkedett az égbe halk süvöltéssel…