Kavalkád

I.
Tűz

       Valaha, az emberi lét hajnalán számtalan  „természet feletti” esemény riogatta az emberpalántákat. A zengő égbolt, a zuhogó eső, a cikázó villámok varázslatos jelensége nyomán pánikszerűen rohantak barlangjuk legmélyére, és összekuporodva várták a bűbájos erők csillapodását

       Volt köztük egy markáns arcú eszes legény, akit a többiek csak „Hun”-nak hívtak, mert állandóan izgett-mozgott, „hun itt vót, hun ott”, mindig ő merészkedett ki legelébb a közös barlangból. Rá is lépett egyszer a bejáratnál nőtt új piros virágra. Ismerte már előbb is, látta hogy hamar elvirágzik,de még ilyen közel nem kerültek egymáshoz. Aztán hatalmasat bődült, és akkorát ugrott, hogy a közeli mangófa gyümölcsét is leverte busa fejével. Fájt a lába istentelenül, mardosta valami egyfolytában, csak akkor enyhült, amikor véletlenül egy pocsolyába lépett. Aztán csúnya hólyag nőtt a talpán. Piszkálta a csőrét, mi lehet vajon, ami a vesztét okozta, így hát legközelebb, amikor megint vihar volt, keresett egy olyan imbolygó piros virágot, körbe-körbe járta, szagolgatta, közelítette felé a kezét, és hirtelen rájött: a piros virág MELEGET sugároz! Ahogy próbálkozott, rájött, hogy ahol nem virágzik, ott nem is annyira vészes,végül a fekete száránál fogva megragadta. A többiek ijedelmére bevitte a barlangba , és rövidesen rájött, hogy a piros virágot a gallyak éltetik. Az ősember törzséből sokan varázslónak hitték, amikor látták, hogy a piros virág kinyílik, terebélyesedik, fénye és melege beragyogta az egész barlangot.

       Ő volt az az előember, aki elsőként megszerezte számukra a tüzet, és nevéből adódóan az első magyarnak (HUNgarian)  tekinthető. Ettől kezdve mindaz a technikai áldás, amely az emberiséget felfelé segítette a fejlődés létráján, az Ő leszármazottaitól, a magyaroktól ered. Hogy ez mennyire így van, megtudhatjátok a folytatásokból, melyek mindegyikében egy-egy bizonyíték lát napvilágot.


II.
Srapnel

Az Úr 26. évében nagy veszedelem közelgett Jeruzsálem felé. A nabateusok hatalmas sereggel törtettek át a sivatagon, hogy bekerítsék Uziás király városát, és annak erősségét a vártornyokat lerombolva végleg megszerezzék a római birodalom eme darabkáját. A roppant seregben szolgáltak ijjászok, alabárdosok, szablyások, és még minden egyéb kisegítő személyzet, mint sötét felhő közeledtek a városhoz.

Uziás király idejében bezáratta a kapukat, megkongatta  a vészharangokat, kivezényelte a férfiakat a falak védelmére, és fohászkodott az égiekhez, hogy mentsék meg királyságát. A KRÓNIKA II.14-15.részében így írtak erről: „ Uziás király Jeruzsálemben seregét felpáncélozta, nyilakat, nagy köveket vitetett a tornyok tetejére,hogy a közelgő ellenségre zúdítsa…”

Élt ekkortájt a király udvarában egy eszes idegen, aki Uziás seregében az örmesterségig vitte, és az Estephan névre hallgatott a vizimolnárok nemzetségéből. Azt állította, hogy Levédiából érkezett, ahol falujában magyarok laktak. Mindig fura szerkezeteken törte a fejét a gyakorlatok szünetében katonáit is bevonta a megépítésükbe, mivel hatalmas méretűek voltak a gépek.

A nabateusok már a végső támadásra készültek, amikor Uziás királyt felkereste Estephan és imígyen szólt:
- Nagy király hálás vagyok Néked hogy befogadtál, és persze nem szeretnék az ellenség rabszolgája sem lenni, ezért engedd meg, hogy kipróbáljam az egyik találmányomat az ostrom alatt.

A király már minden reményt keltő szalmaszálba kapaszkodott, ezért kegyeskedett megengedni a gépezet használatát. Estephan katonái kötéllel hátrafeszítették a rúd végén himbálódzó kast, majd intésre elfordították az akasztó horgot. Az ívben meghajló fa villámgyorsan lendült vissza eredeti helyzetébe, a kasban elhelyezett öklömnyi kövek pedig srapnelként vágódtak az ellenség sorai közé. Egyetlen lövéstől 50 harcos maradt a falak előtti mezőn vérbe fagyva. Estig a nabateusok minden harci kedve elszállt,ritkuló soraikkal visszavonultak.A történet nyomán kétség sem férhet hozzá, hogy a sorozatvető kőhajító gépet is a magyarok találták fel, megnyerve ezzel az aeliai csatát.



III.
Puskapor

Amikor az emberiség már jószerivel kifejlődött a barlangokból, kezdetleges házakat építettek, megjelentek az első bútorok, vele együtt a szegény és a gazdag fogalma is felerősödött.. Amikor egy-egy „összkomfortosított” barlang felszabadult, költözködési láz tört ki az ügyesebbeken, bottal, kőbaltával törtek utat a többiek között, hogy előbb érjenek a korszerűbb barlanghoz, amelyet régi tulajdonosa egyszerűen hátrahagyott.

A szegények közt élt egy fürge kis emberke, eszessége és ügyessége folytán családtagjai nagy jövőt jósoltak volna neki, ha már ismerték volna ezeket a fogalmakat. Az egyik ilyen előkelő barlangot szerezte meg  egyes-egyedül magának, mert számított rá, hogy eszközeinek, kacatjainak így is kevés lesz a hely. Nagyszerű lakhely volt, egy sziklaszirt alatt a mészkő és dolomit csatornák között,egy erecskében még víz is szivárgott, amelyet egy mélyedésben gyűjtögetett. Rendszerető is volt, ezért zavarta, hogy csúnya, szürke foltok éktelenkedtek itt-ott  a barlang fekete falán, szorgalmasan lekapargatta ezeket. Nem akarta azonban hogy szennyezze testét,ágyneműjét amikor lefekszik, ezért egy elejtett állat bendőjébe söpörte. Amikor már alig fért a bendőbe , a barlang közepén pislákoló tűzre öntötte az egészet. Rögtön hátra is ugrott ijedtében: az eddig erőtlen lángok szilaj táncba kezdtek, lobogásuk az egész barlangot bevilágította. Törte erősen a fejét, mi történhetett, elkezdett hát kísérletezni. Lekapart a falról a szürke porból egy keveset és a tűzre dobta. A hatás nem elégítette ki, ezért mélyebbre kapart egy csonttal, így már a fekete falrészből is keveredett hozzá. Valamivel jobb lett az eredmény, de nem volt az igazi, hiányzott a harapós lobogás. Visszaemlékezett, hogy első alkalommal a barlang alján összegyűlt madárürüléket is felszedte és a bendőbe tette. Hátha az kell a lángszellem megidézéséhez! Hozott hát kintről guanót, hozzáadta az elegyhez,keverte-kavarta. A próba sikert hozott, ismét tűzvirágok színezték az egész barlangot.

Elhíresztelte, miféle varázslatot tud ő, jöttek is hozzá a törzsbeliek, hogy szítsa fel az ő tüzüket is. Hősünk némi élelemért meg is tette, szórt egy keveset a keverékből a lankadó tűzre, máris felerősödött a láng. Lassan tehetőssé vált a legényke, gyarapodott, már a nászra is gondolhatott. Akadt is a szomszédban egy bögyös leányzó, megvette hát egy vaddisznóért, össze is költöztek.

Az ifjú ara kedvében járt, takarított, elkészítette az ételeket, füstölte a húst, segítette ahol éppen tudta. Mivel kissé butácska volt, nem tudta megjegyezni, hogy melyik zacskóban vannak a porok és melyik a szemetes, így hát az egyik alkalommal az útjába kerülő zacskót mindenestől a tűzbe dobta. Hatalmas durranással szétrobbant a tűz, mert a poros zacskó volt az, inuk szakadtában rohantak kifelé a kijáraton, kint meghemperedtek a hóban, hogy sörényük lángját eloltsák. Hősünk- akit a többiek Pistnek hívtak-sokáig rágódott az eseten, végül arra a következtetésre jutott, hogy a zacskó okozhatta a váratlan eseményt. Apró mennyiségű porral töltött zacskót vetett a tűzre, bizonyossá vált, hogy a hatás ettől ismétlődik. Ennek tudatában elszegődött a törzsi varázslóhoz, és együtt hatalmas csodákat műveltek: égzengést idéztek meg, nehéz köveket mozdítottak el az útból, folyómedret készítettek, áldozati állatokat tüntettek el mintha az istenek vették volna magukhoz, sőt innen származik az a mondás is amelyik az egyik film végét ékesíti:
-    Hol az őrmester?
-    Szerteszét…
Pist használta először öntudatlanul is a ként a szenet és a salétromot elegyként zárt formában, igazi robbanást idézve elő az ipari forradalomban. Mindez pedig a korabeli Kárpát  medencében történt, ahol ma is élnek Pist-ák, Istvánok, Istik bölcsen és leleménnyel…